Amire büszkék lehetünk!
Egri György:
A MAGYAR ZÁSZLÓ
Mikor a hét magyar vezér vére belecsordult az áldomás-pohárba, Árpád a poharat
e szavakkal emelte ajkához:
– Áldott legyen a nagy elhatározás, mely izmos fává egyesítette a hét erõs törzset.
Mert egységben az erõ, mely dacol az idõvel és a vésszel. Most már szikla a hitem,
hogy a magyar nemzet fájának ezer év múltán is lesz fakadó virága!
A vezérek lelkesülten adták kézrõl-kézre a poharat, melybõl véráldomást ittak a
szent egyesség örök emlékezetére.
Minek utána véget ért az áldomásivás, Tuhutum, az õsz vezér, pajzsára ütött és
ilyenképpen szólott:
– Nos hát, fiaim! Hogy ím, egy az Istenünk, egy a fõvezérünk: mit szóltok hozzá,
ha azt mondom: legyen egy a nemzeti zászlónk is, mely büszkén lobogva hirdesse a
világnak a magyar név dicsõségét!
– Azt mondjuk hozzá, õsz vezér, bölcs a szavad! – zúgta az egész tanács. – Eggyé
olvadt a hét szívnek a vére: olvadjon össze hét zászlónak a színe is! – És tanakodni
kezdtek, hogy milyen legyen a magyar nemzeti zászló.
Elõd azt mondta:
– Legyen a zászló szivárványszínû! Hét szín egyesülése: hét törzs egyesülése.
Azt mondta rá Huba:
– Hét szín egyesülése: egy nap fényessége! Ahogy egy nemzetté lettünk: legyen a
magyar zászlónak a színe is csak egy!
– Életben és halálban! – kiáltott Kund vezér. – Hívek az életben! Hívek a halálban!
Egy szín kevés!… Én a magyar zászlót kétszínûnek kívánom!
– Háromszínû legyen! – Harsant f el mostan Ond vezér. – Mert én nem c sak az
életben… nem csak a halálban, de még a föltámadásban is magyar akarok lenni!
– Igazad van! Igazad van! – csatlakozott hozzá Tas vezér. – Legyen a zászlónk háromszínû!
Három az igazság! És jusson az eszünkbe, hogy:
Hun, Avar, Magyar:
Egy föld szülötte!
Egy cél elõtte!
Egy hazát akar!
Zászlónknak három színe tegyen bizonyságot a Kárpátok kapujánál, hogy õseink
örökébe jöttünk!
Ebben aztán mindnyájan megegyeztek.
Most már csak az volt a kérdés: melyik legyen a három szín, mely legékesebben
szólóan fejezze ki a magyar nemzeti érzést? Ezen megakadtak. Tanakodtak estig…
tanakodtak hajnalig… Akkor sem tudtak megállapodásra jutni. Pedig a Dnyeszter
felõl olyan ragyogva ömlött a kelõ nap bíbor pirossága…a hófehér paripa is ott állott
már a zöld berekben, hogy ünnepi áldozat tétessék Hadúrnak.
Árpád berekesztette a tanácskozást.
– Menjünk áldozni, Hadúrnak, testvéreim. Lám, bölcsességünk gyönge az õ bölcsessége
nélkül, és erõtlenek vagyunk az õ ereje nélkül. Õ vezetett minket. Ebben az
ügyben is õ legyen a mi legbölcsebb tanácsadónk.
A vezérek hallgatag beleegyezéssel követték Árpádot az oltárhoz.
Néhány perc múlva hatalmas nyelvekben csapott föl az áldozat lángja. Merengõ
táltos kiterjesztett karokkal ajánlotta fel a Hadúrnak a magyar nemzet szíve szándékát.
Gomolygó füstfelleg vitte a magasba millió kebelnek áldást kérõ sóhajtását.
Tetszett pedig Hadúrnak a rendületlen bizalom, melyet az õ népe iránta mindenkor
tanúsított. Jóságos pillantásával most is megihlette Merengõ táltost; aki az áldozattétel
után így szólt a körülötte állókhoz:
– Hadúr szavát hallottam… Altassatok el gyökéritallal, virágillattal… Temessetek
el súgó nyárfák alatt, mormoló patak partján… Három nap múlva költsetek fel; akkorra
megkapjátok az Örökkévaló üzenetét.
– Hadúr szava szent! – zsongott a néptenger.
A kádárok nyomban hozzáláttak a parancs teljesítéséhez. Merengõ táltost elaltatták
gyökérillattal, virágillattal… El is temették súgó nyárfák alatt, mormoló patak
partján… A halál álmában ringónak lelke sasmadár szálltán, pillanat múltán ott is lebegett
már Hadúrnak csillag-sátoránál.
– Itt vagyok, Uram! Parancsolj velem!
Hadúr kegyesen intett az õ hív szolgájának, s amit halandó szemektõl elfödött:
megmutatta neki a jövendõt…
Kardok villáma cikázott; hadak robogása dörgött Kárpátok karéján, Tisza, Duna
táján… Tárogatók harsantak; kürtök rivalltak hegyen át, völgyön át… Csattogott a
fegyver éj és nap… Harc és háború folyt álló hét esztendeig. De a nehéz küzdelem
vége diadalkiáltás:
– Kárpátok országa: Magyarok hazája!...
– Fiam, Merengõ! Milyen a föld most odalent?
– Piros.
– Mitõl?
– Kiömlött piros vértõl.
– Piros vér: élet, hõsi dicsõség. Piros vér: honszerelem. Legyen a piros az elsõ a
népem zászlaján!
Most szürke felhõ szállott napnyugatról napkeletre. Áthúzódott lassan a vérmezõ
felett. Bércek rojtozták lengõ uszályát; holdsugár tépte foszló fátyolát.
Mikor a felhõ átvonult a hármas halmon: magyarok honában csend és nyugalom
terült el.
– Milyen a föld most odalent?
– Fehér.
– Mitõl?
– Lehullott fehér hótól.
– Fehér hó: halál. Fehér hó: természet szemfedõje. Fehér hó: pihentetõ égi béke.
Legyen zászlótok második színe fehér!
– De uram! Õseim Istene! Jóság és Kegyesség! Miért nem írod be ímhol végzeted
könyvébe nemzetünk halálát?
– Mert azon a földön élnetek, halnotok kell! Ne remegjen meg ezért a szíved.
Hõsök halála: nemzet élete. Nézz le csak még egyszer!... Milyen a föld?
– Zöld.
– Mitõl?
– Zsendülõ mezõtõl; fakadó lomboktól.
– Zsendülõ mezõ: természet ébredése. Fakadó lomb: a halál elmúlása. Zöld színben
van: az örök élet reménysége. Ez legyen a zászlótok harmadik színe! Áldásom
veletek!
… Mikor Merengõ táltos harmadnap múlva elõjött sírjából, arcán a megdicsõülés
öröme sugárzott. Kezében pedig ott lobogott Hadúrnak szent zászlója.
Oda is tûzte csakhamar az Árpád sátorára.
Mikor a vezérek és vitézek megpillantották az istenkéz ajándékát, keblüket megdobbantotta
egy nagy hatalmas érzés.
– Ez az! Ez az! – kiáltották mindnyájan örömittasan.
Aztán, mintha egyetlen gondolat kapta volna meg a lelküket, kirántott kardjaikat
az ég felé emelték:
Légy üdvöz, szívünk büszkesége: ékes magyar zászló!
E pillanattól fogva híveid vagyunk!
Lobogj elõttünk! Követünk!
Utolsó csepp vérünkig megvédelmezünk!
Esküszünk!
(1901)